A hó ho-zama

A hétvégi havazás csalta elő belőlem ezeket az érzéseket. Persze magamból kiindulva, és csak egy szűkebb környezetet látva.

Esett a hó. Sok hó. Valahogy mégsem zavart /pedig van mit lapátolnom, majd 300 nm/.
Látom a szomszédok is tologatják. Ők sem haragszanak.
Kedélyesen átköszönünk egymásnak, váltunk néhány szót.
Rég nem beszélgettünk, csak mentünk.
El egymás mellett.
Most együtt toljuk. Ki-ki a magáét, meg egy kicsit a másét is.
A belsőnk nyugodt. A Természet a helyén van. Tél van, esik a hó.
Ez a világ rendje.
Nekem is van mit tenni benne. Boldog vagyok, hogy dolgozhatok. Milyen furcsa?
A gyerekek is boldogok.
Önfeledten hemperegnek a hóban, hógolyóznak, fürdetik egymást.
Kacagás - sírás - újra kacagás. Az örök körforgás.
Van remény, hogy lesz megújulás?
Hogy megébredünk, és elszakadunk a vízióktól?
Hogy újra értelme lesz a munkánknak?
Hogy teszünk is magunkért, nem csak mástól várjuk?
Hogy nemcsak azt nézzük megéri–e, hanem csináljuk mert szükségünk van rá?
Hogy veteményest ültetünk tavasszal fű helyett?
Hogy haszonfát a tuja helyett?
Hogy csirkék kapirgálnak az udvaron, disznók röfögnek az ólban?
Hogy megtermelem amire szüksége van a családnak, és nem az áruházi hulladékon élek?
Hogy ne tudják majd kiéheztetni az országot, mikor végre elkergetjük a kirablóinkat?
???????????
Kisütött a nap, a táj gyönyörű, és a városban csendben megindult a harc a parkolóhelyekért!

2010 február 2

Koska György